240/8. A nehéz esernyő — Súlyos leleplezés a peronon

Monsieur Delaunay hitetlenkedve rázta a fejét, miközben a folyosón megálltak a négyes fülke előterében. A kíváncsi fiatalember és a sötétkék kabátos utas is közelebb merészkedett, megérezve a feszültséget.
– Arany? – suttogta Delaunay. – De hogyan?
Émile Vaneau elmosolyodott, majd lassú mozdulattal előhúzta a zsebéből régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig merengve nézte a mutatók járását, majd nyugodtan becsukta.
– Pontosan hat perc múlva Aulnay-les-Forges állomásra érkezünk – mondta. – Ahol a rejtély véget ér. Mindenki azt hitte, a fekete kalapos úr fegyvert rejteget, mert rettegtek a külsejétől. A fémpecsét feltörése óta azonban világos volt, hogy a zsákmányt el kellett rejteni. Az esernyő nehéz selyme alatt nem puskacső lapult, hanem a fémvázba öntött, beolvasztott kincstári arany. A koccanás hangja túl tompa volt a fához vagy az acélhoz képest. A tolvaj tehát nem más, mint...
Hirtelen éles, fémes sikoltással rándult meg a vonat. A fékek hatalmasat haraptak a sínekbe, a kocsifolyosó lámpái megremegtek, az utasok egymásba kapaszkodtak. A szerelvény lassan, méltóságteljesen begördült a gőzben úszó állomásra.
Az ajtók szinte azonnal feltárultak, és a peronról határozott léptekkel lépett be a helyi rendőrbiztos, mögötte két egyenruhással. Egyenesen a hármas fülke elé siettek, ahonnan a fekete kalapos úr épp menekülni próbált.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a kincstári aranylopás ügyében! – dörögte a biztos, megragadva a nehéz esernyőt.
– ...mint a fekete kalapos úr, aki elfelejtette, hogy az aranynak nemcsak értéke, de súlya is van – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrség pontosan az ő forgatókönyvét követte volna.
A tolvajt elvezették, a feszültség elszállt. Ahogy a vonat újra nekilendült, egy idős hölgy szállt fel, aki feltűnően sok, hangosan nyávogó kosárral utazott. Vaneau finom mosollyal figyelte az új jövevényt, miközben az Intercontinental Express máris zakatolt a következő állomás felé.