240/7. A nehéz esernyő — Tapogatózás a hármas fülkénél

Delaunay idegesen igazgatta a keményített gallérját, miközben Vaneau-t követte a folyosó puha szőnyegén. A vonat ritmikus zakatolása most sokkal baljóslatúbbnak tűnt, mint bármikor az út során.
– Csak nem akar bemenni hozzá? – suttogta Delaunay, miközben megálltak a hármas fülke lakkozott ajtaja előtt. – Hátha valóban lőfegyvert rejteget abban a nehéz selyemben!
– Egy esernyő, kedves barátom, ritkán alkalmas gyorstüzelésre – felelte Vaneau a védjegyévé vált, rezzenéstelen nyugalmával. – Kivéve persze, ha az eső ellen védekeznek vele egy zárt, fűtött hálókocsiban, ami önmagában is komoly elmeállapotbeli gyanúra adna okot.
A detektív nem habozott; három rövid, határozott koppantással jelezte jelenlétüket. Az ajtó szinte azonnal feltárult, de csak egy keskeny résnyire. A fekete kalapos úr gyanakvó, sötét szempárja villant meg a félhomályban. Kalapja nélkül, kócos hajjal még fenyegetőbbnek tűnt.
– Mit óhajtanak? – kérdezte a férfi rekedtes, sietős hangon.
– Legmélyebb bocsánatát kérem a zavarásért – mosolygott Vaneau, miközben tekintete észrevétlenül végigsiklott a fülke belsején. – Úgy tűnik, a folyosón találtunk egy apró, rézötvözetű alkatrészt, és arra gondoltam, talán az ön nehéz, különleges kivitelezésű esernyőjéről eshetett le. Kár lenne egy ilyen pompás darabért.
A fekete kalapos úr arca egy pillanatra elfehéredett. Tekintete reflexszerűen a fülke sarkába tévedt, ahol a nehéz esernyő – furcsán merev tartással, szinte függőlegesen – a falnak támaszkodott.
– Semmi sem hiányzik róla! – vágta rá idegesen, majd minden további udvariasságot mellőzve, határozott mozdulattal rácsapta az ajtót a két úriemberre.
– Nos? – kérdezte Delaunay, miután a zár kattanása elhalt a vonat zajában. – Ez felért egy vallomással!
– Valóban – bólintott Vaneau, miközben elindultak visszafelé. – De nem a fegyverviseléséről. A nehéz esernyő nem lövedéket rejt, Delaunay. Az a tárgy sokkal értékesebb annál, hogy puskaporral szennyezzék be.