240/3. A feltört fémpecsét — Nyomok a bársonytáskán

– Úgy tűnik, a tolvaj nemcsak gyors volt, de kifejezetten válogatós is – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben mutatóujjával óvatosan megkoppintotta a nyitott fémdoboz peremét. – Egy üres láda cipelése az éjszaka közepén meglehetősen céltalan fizikai gyakorlat lenne.
– Ez képtelenség! – csattant fel az avermesi nyomozó, és azonnal guggolásba ereszkedett a szürke köpenyes utas mellett, hogy megtintázott ujjával ellenőrizze a férfi nyaki ütőerét. – A szerencsétlen még lélegzik, de a doboz tartalma köddé vált! Maga szerint hová tűnhetett a zsákmány egy belülről reteszelt fülkéből?
– Elsősorban oda, ahová vitték – felelte Vaneau szelíd iróniával a hangjában. – Bár a folyosó túloldalán várakozó hölgy táskájának hirtelen megnövekedett súlya meglehetősen érdekes fizikai egybeesés.
– Mit merészel állítani?! – tiltakozott az elegáns hölgy, és hirtelen mozdulattal magához ölelte hímzett bársonytáskáját. – Én csupán a zűrzavar miatt jöttem ki a saját kabinomból! Egy úrihölgy nem hord magánál idegen fémpecséteket!
– Valóban nem – bólogatott a fődetektív higgadtan. – Kivéve, ha a vörös viasz még kissé meleg, és a jobb kesztyűje hüvelykujján észrevehetően friss, kenődött nyomot hagyott.
Laurent kalauz riadtan lépett egyet hátra a szűk folyosón, megmarkolva a kulcscsomóját.
– Uram, értesítsem a gépészt, vagy állítsuk meg a szerelvényt?
Monsieur Vaneau lassan elővette zsebóráját, pattintással kinyitotta az ezüst fedelét, és néhány másodpercig némán figyelte a ketyegést.
– Felesleges. Pontosan nyolc perc múlva Beaumont állomásra érkezünk, és a peronon már várakozni fognak.