240/1. A lepecsételt fémdoboz — Hűvös fogadtatás Elberen felé

A VIP kocsi folyosóján még mindig fázósan kavargott a kinti menetszél. Laurent dühösen rántotta vissza a szellőző rácsát, miközben a jegyeket rendezgette.
– Ha még egy utas panaszkodik a levegőre, esküszöm, lezárom az egész fűtésrendszert! – morogta a kalauz, arca vöröslött az ingerültségtől.
– Inkább a huzatot fogja vissza, mielőtt megfagyunk! – vágott vissza az elegáns hölgy, miközben dühösen húzta szorosabbra méregdrága bundáját. – Hallatlan, hogy egy luxusutazásból sarki expedíciót csinálnak.
A rendőrnyomozó eközben gyanakodva méregette a szürke köpenyes új utast, aki szinte görcsösen szorította magához a nehéz, vörös viaszpecsétekkel lezárt fémdobozt.
– És maga? Mi van abban a bádogban? – kérdezte a nyomozó élesen, fenyegetően lépve közelebb. – Remélem, nem egy újabb mandulás illatosító az elmebetegeknek.
– Csak... személyes iratok. Elberen állomására szállítom – dadogta az utas sápadtan, hátrálva.
– Az iratok ritkán igényelnek ilyen nehéz acélburkolatot – jegyezte meg Vaneau, akinek hangjában szokatlan él hallatszott. – Hacsak nem ólomból készültek a betűk.
A vonat egyenletesen kattogott a sötétben Elberen felé. Az új utas sietve behúzódott a négyes fülkébe, és magára zárta az ajtót. Negyedóra feszült csend következett.
Aztán a folyosó lámpái hirtelen vibrálni kezdtek, majd teljes sötétség borult a kocsira. A csendet a négyes fülke felől fojtott kiáltás és egy nehéz fémtárgy tompa puffanása törte meg.