239/4. A marcipános csapda — Levegőváltozás Pontaumur után

Laurent egy kattanással kinyitotta a vészhajózási szellőzőt. A fojtogató sárgás gőz szinte azonnal oszlani kezdett, utat engedve a hűvös éjszakai levegőnek.
– Most már leengedheti azt a piszkavasat, nyomozó úr – jegyezte meg Vaneau szárazon. – A láda felnyitása felesleges. Az illat, amely mindannyiunkat halálra rémített, nem cianidgáz. Mindössze közönséges keserűmandula-olaj, amelyet a fűtőtest mellé helyeztek, hogy a hőségben elpárologjon.
– De miért tenné ezt valaki? – horkant fel az elegáns hölgy dühösen.
– Hogy pontosan ezt a pánikot keltsék – felelte Vaneau, szemét az ájultnak tettető új utason tartva. – A fojtogató illat tökéletes paravánként szolgált arra, hogy elterelje a figyelmet a lényegről. Arról, hogy a doboz tulajdonosa nem áldozat, hanem…
A vonat ekkor hirtelen, hatalmasat rándulva fékezett. Poharak csörrentek meg a fülkékben, ahogy a szerelvény lassan begördült Pontaumur állomására. Az ajtók feltárultak, és a helyi nyomozók léptek a VIP kocsiba. A vezetőjük a padlón heverő, hirtelen felpattanó új utashoz lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a lyoni ékszerkamra kirablása ügyében!
Vaneau halvány mosollyal fejezte be a mondatát:
– …hanem a legkeresettebb ékszertolvaj, aki a mandulaillattal akarta elfedni az elcsent drágakövek tisztításához használt maró savak szagát.
A bilincsek kattantak, a gyanúsítottat elvezették. A feszültség elszállt. Laurent fellélegzett, miközben a peronról egy új utas lépett be: egy sápadt úr, aki egy feltűnően nehéz, lepecsételt fémdobozt szorított magához.
Vaneau megigazította a zakóját. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult Verneuil felé.