239/3. A marcipános csapda — Sárgás gőzök a folyosón

Laurent nem feszítővassal, hanem egy méretes sárgaréz piszkavassal tért vissza a fülkesor végéről, miközben teátrálisan köhögött.
– Ez volt a legközelebbi nehéz tárgy a fűtőtest mellett, Monsieur Vaneau! Esküszöm, a tüdőm már tiszta marcipán! – sápítozott a kalauz, miközben az ingujját az orrára szorította.
Az avermesi nyomozó dühösen kikapta a kezéből a nehéz fémszerszámot, és fenyegetően megsuhogtatta a levegőben.
– Adja ide! A törvény nevében magam nyitom fel azt a gyanús ládát, ha már a tulajdonosa elájult, vagy csak úgy tesz! – dörögte vörösödő arccal.
– Csak óvatosan, nyomozó úr – intette nyugalomra Vaneau. – A hirtelen fizikai behatások ritkán kedveznek a kényes üvegampulláknak. Különösen, ha azok házi készítésűek, és a tartalmuk éppen most változtatja vegyifegyverré a VIP kocsit.
Az elegáns hölgy felháborodottan legyezte magát finom csipkekendőjével, miközben szinte izzott a dühtől.
– Ha ez a förtelmes bűz tartós foltot hagy a selyemruhámon, személyesen perlem be a vasúttársaságot! Maga pedig, detektív, ahelyett, hogy itt elméleteket gyárt, igazán tehetne valamit!
– Ön mindig ilyen bosszantóan tétlen? – sziszegte a nő dühösen Vaneau-nak.
– Nem. Csak akkor, amikor a kapkodás több kárt okozna, mint a türelem – felelte Vaneau tökéletes higgadtsággal.
Azzal elegáns, lassú mozdulattal előhúzta mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a mutatók egyenletes járását, majd halkan, de határozottan megszólalt:
– Pontosan tizenegy perc múlva Pontaumur állomásra érkezünk. Laurent, kérem, nyissa ki a folyosó végén lévő vészhajózási szellőzőt. Addigra a gáz eloszlik, és pontosan látni fogjuk, ki és miért akarta, hogy ne nyissuk ki azt a fadobozt. A nyomozó úr pedig addig legyen kedves leengedni azt a nehéz piszkavasat, mielőtt még véletlenül kárt tesz a saját lábában.