239/1. A lakatolt fadoboz — Mandulaillatú gyanú Clermont-le-Haut felé

A kerekek megnyugtató ritmusban kattogtak, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Auberoche állomását, magával repítve a VIP hálókocsi utasait Clermont-le-Haut irányába. Laurent kalauz még mindig kissé sápadtan igazgatta a zubbonya gombjait, miközben a folyosón elhaladt Monsieur Vaneau mellett.
– Komolyan mondom, Monsieur – suttogta Laurent, aggodalmasan pillantva hátra –, ez az utazás felér egy kémiai kurzussal. Előbb a lila köd, most pedig ez... Érzi ezt a fanyar aromát? Mintha egy egész cukrászdát zártak volna be a szomszédos fülkébe.
– A marcipán kétségtelenül elegáns csemege, kedves Laurent – jegyezte meg Vaneau félig lehunyt szemmel, miközben a folyosó ablakán át a suhanó tájat figyelte. – Bár a túl sűrű mandulaillat a kémszakmában ritkán jelent édes meglepetést. Inkább bizonyos cianid-származékok kísérője.
A folyosó végén ekkor tűnt fel az új utas, Monsieur Delaunay. Sötét köpenyét szorosan magára vonta, és mindkét kezével görcsösen markolta a nehéz, lakatolt fadobozt. Arcán feszült udvariasság vibrált, ahogy megállt a kalauz előtt.
– Csak a magánvagyonom egy darabja, semmi látnivaló – hadarta Delaunay, mielőtt bárki kérdezhette volna, miközben a doboz sarkából sárgásbarna cseppek kezdtek szivárogni a folyosó patyolattiszta szőnyegére.
Azzal bevágódott a fülkéjébe, és rázárta az ajtót. Negyedóra sem telt el, amikor a fojtogató mandulaillat hirtelen elviselhetetlenné vált. A fülke felől tompa, baljós koppanás hallatszott, majd az ajtó résein át sűrű, nehéz pára kezdett hömpölyögni a folyosóra.