238/9. A vegyész hölgy vallomása — Logika a lila ködben

– Valóban? – vonta fel az egyik szemöldökét Vaneau, miközben zsebóráját finom mozdulattal visszacsúsztatta a mellényébe. – A fenyegetés kétségkívül drámai fegyver, Madame, ám a fizika törvényei ritkán hajolnak meg a családi drámák előtt.
A nő megborzongott, ujjai még szorosabban fonódtak a tönkretett táska fémcsatjára. Laurent kalauz eközben diadalmasan fújtatva végre résnyire nyitotta az ablakot, beengedve a kora esti szellőt, amely gyorsan oszlatni kezdte a fojtogató, lila párát.
– Monsieur Vaneau... én nem akartam senkinek ártani – rebegte a hölgy. – Az a gáz csak egy elterelés volt!
– Egy meglehetősen büdös elterelés – jegyezte meg a detektív szárazon. – De ami még fontosabb: teljesen felesleges. Ön azt állítja, hogy a konzorcium futára Saint-Mireux-ben várta. Ha azonban valóban az ő megbízásukból cselekedett volna, pontosan tudná, hogy a szervezet sosem használ ilyen instabil, ammóniaalapú vegyületeket. Ők a csendesebb megoldásokat kedvelik. Ezt a házi készítésű gőzkotyvalékot ön saját maga keverte, mégpedig azért, hogy a gyanút egy nem létező összeesküvésre terelje.
– Ez... ez képtelenség! – a nő hangja megremegett, de a szemeiben a lebukás mellett furcsa megkönnyebbülés derengett fel.
– A képtelenség csupán a rosszul felépített hazugságok szinonimája – felelte Vaneau higgadtan. – A selyemkesztyűjén lévő lila folt nem a táska hirtelen szivárgásából ered. Az már a felszállás előtt ott volt. Ön szándékosan indította el a reakciót, hogy kényszerűségből meg kelljen állítanunk a vonatot Belcastel előtt. De vajon ki elől menekül valójában?