238/7. A ketyegő fémcsat — Lila gőz a fülkében

Vaneau nem várt a beleegyezésre. Karcsú, fémhegyű töltőtollát elegáns mozdulattal csúsztatta a táska sárgaréz csatja alá, pontosan oda, ahol a feszültségmérő apró, vörös jelzése vibrált.
– Vigyázat! – szisszent fel a hölgy, és reflexszerűen az arcára rántotta sötétkék fátylát. – Ha levegőt kap, mindent elpusztít!
– A fizika törvényei ritkán mutatnak ekkora drámai érzéket – jegyezte meg Vaneau hűvösen.
Egy halk, száraz kattanás hallatszott, majd a táska oldalából vékony, lilás gőzcsík tört elő. A fülkét azonnal betöltötte a mentolos fogkrém és a záptojás rendkívül sajátos, orrfacsaró elegye. Laurent, a kalauz, egy fojtott sikollyal az ablakhoz ugrott, és teljes erejéből rángatni kezdte a beragadt fakeretet.
– Megmérgeztek! – nyöszörögte a kalauz, miközben a fülkeajtót próbálta kinyitni, de a gőz gomolygása teljesen elvakította. – Végünk!
– Nyugalom, Laurent – intette le Vaneau, zsebkendőjével finoman elhessegetve a lilás felhőt. – Ez csupán egy kissé túlhevült ammóniás hűtőközeg. Kellemetlen, de a legrosszabb esetben is csak a fülke kárpitozását teszi tönkre. És talán a kalauz úr egyenruhájának tekintélyét.
A nő sápadtan, remegő vállakkal meredt a táskára, amelyből immár ártatlan, halk sziszegéssel távozott a nyomás.
– Ön... ön tönkretette a mintát – suttogta kétségbeesetten. – A laboratórium... meg fognak ölni.
– Nos, a laboratóriumának legközelebb talán érdemesebb lenne stabilabb katalizátort használnia – felelte Vaneau, miközben zsebkendőjével megtörölte a táska fémcsatját. – És most, Madame, mielőtt elérjük Mont-Varon állomását, javaslom, tisztázzuk, pontosan kinek a megbízásából utazik ezen a vonaton.