238/6. A ketyegő fémcsat — Kémiai egyensúly a fülkében

A hölgy lassan visszahúzta az ujjait, mintha a táska fémcsatja hirtelen forróvá vált volna. Megigazította sötétkék fátylát, majd egy kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára.
– Monsieur Vaneau, önnek rendkívül élénk a képzelőereje – mondta halkan, miközben igyekezett palástolni a hangja remegését. – De biztosíthatom, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti a vonatot. Csupán egy ritka illóolaj-keverék van a táskámban.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Vaneau, miközben zsebóráját finoman visszacsúsztatta a mellényzsebébe. – Nem is tudtam, hogy a modern parfüméria sűrített nitrogén-alapú nyomásszabályozókat használ az illatok stabilizálására. Kivéve persze, ha az illat olyan elsöprő, hogy szó szerint le akarja repíteni a táska fedelét.
Laurent, a kalauz, sápadtan pislogott a sarokban, és a folyosóajtó felé hátrált.
– Csak nem azt akarja mondani, Monsieur, hogy ez a hölgy... gáztámadásra készül?
– Dehogy, kedves Laurent – felelte Vaneau derűsen. – A hölgy csupán egy rendkívül kockázatos ipari kémkedés kellős közepén ül. És ha jól sejtem, a tartály szelepe éppen most kezdi elérni azt a kritikus pontot, ahol a „falióra” végleg felmondja a szolgálatot.
A nő arca hirtelen elveszítette minden színét, miközben a táska ketyegése vékony, sípoló hanggá alakult át.
– Honnan... honnan tudja? – suttogta.
– Egyszerű fizika, Madame – nyújtotta ki a kezét Vaneau a táska felé. – És egy csipetnyi szaglástechnika. Ha megengedi, leeresztem a túlnyomást, mielőtt mindannyian kénytelenek lennénk kénesőben fürödni.