238/5. A ketyegő fémcsat — Higgins kanyarok

A hölgy megpróbált könnyedén nevetni, ám a hang inkább hasonlított egy száraz tengelykapcsoló csikorgására.
– Monsieur, önnek rendkívül élénk a képzelőereje. Biztosíthatom, hogy a nagypapám faliórája csupán kissé érzékeny a rázkódásra.
– Kétségkívül – bólintott Monsieur Vaneau, miközben kényelmesen hátradőlt a plüssülésen. – Bár a fizika törvényei szerint egy ingás szerkezetet a centrifugális erő inkább lelassítana kanyarodáskor, semmint kétszeres tempóra sarkallna. Hacsak a kedves nagypapa nem épített bele egy higanyos dőlésérzékelőt, ami meglehetősen szokatlan lett volna a múlt században. Különösen egy falióra esetében.
Laurent, a kalauz, hátrébb lépett egy ütemet, tekintetét a fémcsat gyanús villanásaira szegezve.
– Madame, ugye nem... robbanékony természetű ez az örökség? – kérdezte rekedten.
– Dehogy, kedvesem – felelte a hölgy, miközben ujjaival apró, ideges ritmust vert a táska oldalán. – Egyszerűen csak... értékes. És nem szeretném, ha illetéktelen kezekbe kerülne.
– Ez tökéletesen érthető – mondta Vaneau, majd előhúzta zsebéből híres ezüst zsebóráját. Lassú, kimért mozdulattal pattintotta fel a fedelét, és rápillantott a számlapra. – Pontosan tizenkét perc múlva Auberoche állomásra érkezünk. Javaslom, addig is tartsuk meg a fülke kellemes hőmérsékletét, és kerüljük a hirtelen mozdulatokat. Különösen azokat, amelyek a táska kinyitására irányulnak.
A nő keze megmerevedett a zár felett. Vaneau tekintetében nem volt vád, csupán az a végtelen, derűs nyugalom, amely mindig megbénította a legelszántabb utazókat is.