238/4. A ketyegő fémcsat — Elegáns gyanú a kanyarban

A vonat lágyan ringatózva hagyta el Avermes állomását, miközben a kerekek ritmikus kattogása lassan elnyomta a peron távoli zajait. A fülkében újonnan helyet foglaló elegáns hölgy finom mozdulattal igazította meg selyemkalapját, majd az ölébe húzta a gyanúsan nehéz, fémcsatos táskát. A feszült csendben a bőrből kiszűrődő ketyegés szinte dübörgött.
– Kellemes estét, uraim – mondta a hölgy halk, mély hangon, miközben végigmérte a fülke utasait. – Remélem, a csomagom nem okoz kényelmetlenséget.
Laurent, a kalauz, még mindig a homlokát törölgette a nemrég lezajlott sárga gőzös incidens után. Idegesen pillantott a táskára.
– Dehogy, madame... – dadogta. – Csupán az a... ritmikus hang. Mintha egy időzített... szóval, meglehetősen egyenletes.
– Laurent, fiam – szólalt meg Monsieur Vaneau száraz eleganciával –, egy hölgy táskája mindig rejtélyeket rejt, de ritkán igényel azonnali tűzszerészeti beavatkozást. Bár el kell ismernem, ez a mechanizmus meglehetősen fürgén jár.
– Csak egy családi örökség – felelte a hölgy hűvös mosollyal. – Egy antik óraszerkezet, amelyet Vandœuvre-be szállítok javításra.
Vaneau elmosolyodott, szemét a fémcsat különös karcolásain tartva.
– Vandœuvre valóban a precíziós órások hazája – bólintott a detektív. – Bár az ottani mesterek is ritkán látnak olyan óraszerkezetet, amelynek ketyegése másodpercenként kétszer vált ritmust, valahányszor a vonat balra kanyarodik. Ön nem gondolja?
A nő elfehéredett, és ujjai görcsösen kulcsolódtak a nehéz táska fülére.