238/1. A lelakatolt fadoboz — Zaklatott suhanás Velleron felé

A kocsiajtó fémes kattanással záródott be mögöttük, miközben a fülkesor folyosóján még mindig ott terjengett az iménti letartóztatás feszült utóíze. A zaklatott új utas – egy vékony, ritkuló hajú úriember, akinek szemüvege bizonytalanul egyensúlyozott az orrnyergén – görcsösen szorította magához a kopott, sárgaréz sarokvédőkkel megerősített fadobozt. Két nehéz lakat feszült a fedelén, mintha legalábbis a koronázási ékszereket óvná a külvilágtól.
– Biztonságos ez a kocsiosztály? – kérdezte az új jövevény, miközben gyanakvó pillantást vetett a fülke sarkában álló Laurent kalauzra, aki még mindig a homlokát törölgette a megrázkódtatástól. – Úgy hallottam, ezen a járaton rendkívül különös dolgok történnek.
– Csak a legszükségesebb mértékben, uram – felelte Monsieur Vaneau, és hellyel kínálta a férfit a négyes fülkében. – A vasúttársaság igyekszik fenntartani a kiszámíthatóság látszatát. Bár a menetrend néha makacsabb ellenfélnek bizonyul, mint a csempészek.
– Nekem nem szabad kockáztatnom! – suttogta a férfi, és az ölébe ejtette a dobozt, de a kezeit egy pillanatra sem vette le róla. – Ha ez a szállítmány nem érkezik meg épségben Velleron állomására, a tudományos karrieremnek vége. És talán az egészségemnek is.
– Valóban? – Vaneau finom ívben vonta fel a szemöldökét, miközben tekintete a doboz illesztéseire tapadt. – A tudomány ritkán követel ilyen súlyos lakatokat. Hacsak nem egy rendkívül sértődékeny elméletről van szó.
– Ez nem vicc! – csattant fel az utas, de a hangja azonnal elcsuklott, amikor a vonat egy váltón áthaladva zökkent egyet. – Érzékeny kémiai minták. És rendkívül instabilak. Ha túl sok rázkódás éri őket...
Ebben a pillanatban a lelakatolt fadoboz belsejéből tompa, baljóslatú sziszegés hallatszott, amit egy hirtelen, sűrű, sárgás gőz szivárgása követett a doboz alsó peremén, egyenesen a plüssülésre. Az utas elfehéredett.
– Szent ég... – suttogta a férfi, és elengedte a dobozt. – Megkezdődött.