237/7. A larmonti kronométer — Csikorgó végjáték a peronon

Monsieur Vaneau lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és előhúzta régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással felpattintotta a fedelét, futó pillantást vetett a számlapra, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan két perc múlva Larmont állomására érkezünk.
– És felrobbanunk? – nyelt egyet a kalauz, miközben igyekezett talpon maradni.
– Korántsem – felelte Vaneau szelíden. – Mindenki azt hitte, a hegedűtok értékes csempészárut rejt. A megtévesztést a fiatalember makulátlanul tiszta kesztyűje szolgáltatta, mintha kényes kronográfot óvna a porszemektől. Ám egy valódi órás ujjai mindig hordozzák a műszerolaj nyomait, a pormentes kesztyű pedig csak leplezte a gyakorlatlanságát. A szerkezet valójában a vasúti jelzők megzavarására készült. A valódi tettes pedig nem más, mint…
A vonat ekkor hirtelen, hatalmasat fékezett. Poharak csörrentek a fülkékben, a szerelvény rázkódva begördült a peron mellé.
Az ajtó kitárult, két riadt helyi nyomozó lépett be a kocsifolyosóra. Vezetőjük a szürke köpenyes, tiszta kesztyűs utasra mutatott:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, vasúti szabotázs kísérletének ügyében.
– …aki ellen a részletes táviratom már órákkal ezelőtt elment a központba – fejezte be Vaneau a mondatát, miközben elegánsan elrakta a zsebóráját.
A futárt gyorsan elvezették a megkönnyebbült rendőrök. A kalauz fellélegzett, ám az indulást jelző fütty pillanatában egy új, rendkívül zaklatott utas lépett a kocsiba. Szinte semmi poggyásza nem volt, de egy lelakatolt fadobozt szorongatott a mellkasához, miközben riadtan lesett körbe.
Vaneau halvány mosollyal figyelte az új jövevényt. A vonat ajtói bezáródtak, és a szerelvény lassan elindult Beaumont felé.