237/5. A rejtett mechanizmus — Tapogatózás a kocsifolyosón

A rekedt csattanást követően a szürke köpenyes fiatalember mozdulatlanná dermedt. Laurent kalauz habozás nélkül tette rá szilárd kezét a hegedűtok peremére, mielőtt a tulajdonosa újra megkísérelhette volna erőszakkal lezárni.
– Úgy tűnik, a zsanér megtagadta az engedelmességet – jegyezte meg Monsieur Vaneau halkan, miközben finom gesztussal félretolta a bélés kilógó szövetét. – A rugós szerkezeteknek van egy sajnálatos tulajdonságuk: a túlzott feszültség hatására hajlamosak önállósítani magukat.
A sötétzöld plüss alatt egy polírozott sárgaréz számlap villant meg, körbevéve apró, precíziós fogaskerekekkel. A zaklatott utas megpróbált hátralépni, de a szűk folyosón Laurent határozott jelenléte elállta az útját.
– Nem akartam semmi rosszat! – kiáltotta rekedten a fiatalember. – Csak el kell juttatnom ezt a darabot egy órásmesternek!
– Egy olyan órásmesternek, aki hegedűtokban szállítja a portékáját, hogy elkerülje a vámvizsgálatot? – emelte meg a szemöldökét Vaneau, majd lassan előhúzta zsebéből régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta a fedelét, és egyetlen nyugodt pillantást vetett a ketyegő mutatókra. – Pontosan tizenkét perc múlva Larmont állomásra érkezünk. Addig is azt javaslom, Laurent, tartsa szemmel ezt a kivételesen nehéz hangszerutánzatot.
– És engem ki véd meg a robbanástól? – kérdezte az elegáns hölgy, aki továbbra is a fülkeajtó réséből figyelte az eseményeket.
– A puszta fizika, madame – felelte Vaneau halvány mosollyal. – Egy kronométer legfeljebb az időt pusztítja el, azt viszont meglepő alapossággal.