237/4. A dupla aljú tok — Vizsgálódás a folyosón

A szürke köpenyes fiatalember védekezően emelte maga elé a karját, miközben Monsieur Vaneau óvatosan felemelte a padlón maradt rézfogaskereket. A fém hűvös volt, felületét finom műszerolaj vékony rétege borította.
– Ha nem tévedek, ez az alkatrész nem mostanában látott hegedűt – jegyezte meg Vaneau, és szürke szemét a riadt utasra szegezte. – A hegedűk ritkán igénylik a harminckét fogas áttételt a megfelelő intonációhoz.
– Azt... azt a nagybátyámtól kaptam! – dadogta a férfi, miközben a fülkeajtó kilincséért nyúlt. – Ő órásmester volt Saint-Mireux-ben. Csupán személyes emlék!
Laurent kalauz közelebb lépett, és szigorú pillantást vetett a kinyílt hegedűtokra, amelynek sötétzöld plüssbéléséből egy második, rejtett rekesz kárpitozott széle sejlett ki.
– Egy órásmester emléke, amelynek a tömege vetekszik egy kisebb ágyúgolyóéval – fűzte hozzá Vaneau halk, türelmes hangon. – Ugye tudja, fiatalember, hogy a túlságosan nehéz csomagok hajlamosak felkelteni a vasúti tisztviselők kíváncsiságát? Kiváltképp, ha azok óraművi pontossággal ketyegnek a szőnyeg alatt.
Az elegáns hölgy óvatosan kilesett a fülkéje ajtaján, még mindig a kalapdobozát szorongatva.
– Mondja, Monsieur Vaneau, ez az ember fel akarja robbantani a szerelvényt?
– Távolról sem, madame – mosolyodott el Vaneau elnézően. – A robbanószerek ritkán szeretik a rezes dörzsölődést. Ez a szerkezet sokkal inkább valamit elrejteni hivatott, mintsem elpusztítani.
A fiatalember arca elfehéredett, és egy hirtelen mozdulattal rácsapta a hegedűtok fedelét, ám a zár csattanása helyett csupán egy rekedt fémes kattanás visszhangzott a szűk folyosón.