237/1. A nehéz hegedűtok — Éjszakai dallamok Valmont felé

– A rendőrségi ügyek mindig rendkívül jót tesznek az étvágynak – jegyezte meg csendesen Monsieur Vaneau, miközben Laurent kalauz még mindig a megtépázott egyenruhája gombjait igazgatta a folyosón.
– Azt hittem, az idegeim felmondják a szolgálatot, Uram – sóhajtott a kalauz, majd kíváncsian méregette az imént felszállott fiatalembert, aki láthatóan alig bírta el a vékony bőrszíjra fűzött, lakatozott hegedűtokot. – Bocsásson meg, uram, segíthetek? Úgy tűnik, a zeneakadémia idén ólomsúlyokkal képezi a művészeit.
– Köszönöm, nem szükséges! – válaszolta a fiatal úr kissé túl gyorsan, és közelebb húzta magához a kemény borítást. – Csupán egy igen ritka, tömör ébenfából készült hangszer. Érzékeny a huzatra.
– Rendkívül lenyűgöző – lépett közelebb Vaneau, száraz mosollyal a szája szélén. – Bár ha megengedi a megjegyzést, a szíj alatti rejtett sárgaréz pántok inkább egy megerősített páncéldobozra emlékeztetnek, mintsem egy finom Stradivariusra.
– Ön talán szakértő? – csattant fel a fiatalember felvont szemöldökkel.
– Nem, csupán megfigyelő – válaszolta higgadtan a detektív. – És úgy vélem, a tények néha meglepő zenei hallással rendelkeznek.
A szerelvény közben egyenletesen szelte az éjszakát Valmont-en-Bresse irányába. A fiatal úr sietősen besuhant a fülkéjébe, ám alighogy rácsapta az ajtót, a szomszédos fülkéből éles sikkantás, majd egy súlyos fémcső tompa puffanása rázta meg a kocsifolyosót.