236/5. Az ezüstös csalódás — Salignaci lassítás

A kerekek ütemes kattogása hirtelen mélyebb, csikorgó hangra váltott, ahogy a gőzmozdony lassítani kezdett. A folyosó ablakain túl a sötétségből lassan kirajzolódtak Salignac apró, gázlámpákkal megvilágított peronjának kontúrjai.
– Úgy tűnik, a mozdonyvezetőnk megkapta a jelzésemet – jegyezte meg Vaneau elégedett mosollyal. – A vasúti sürgönyözés csodákra képes, ha az ember megfelelő nyomatékkal említi a folyékony fémeket.
A szürke köpenyes új utas riadtan kapaszkodott meg a fülkeajtó keretében. Homlokán finom izzadságcseppek csillogtak, miközben tekintete kétségbeesetten ugrált Vaneau és a feszült utasok között.
– Ez képtelenség! – méltatlankodott remegő hangon. – Nincs semmi joga megállítani a vonatot! Nekem sürgős elintéznivalóm van Chantelle-ben!
– A sürgős ügyeknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy elpárolognak, amint a fizika közbelép – válaszolta a detektív megingathatatlan nyugalommal. – Különösen igaz ez, ha valaki ezüsttömbnek álcázott galliumot csempész, ám elfelejti, hogy a saját kabátujja melegebb, mint az anyag olvadáspontja.
Vaneau óvatosan a férfi szürke köpenyének jobb ujjára mutatott, ahol a finom posztón egy apró, fémesen csillogó szürke folt terült el. A férfi ösztönösen a háta mögé rántotta a kezét, de a mozdulat már elkésett.
– Maga... maga ezt miből találta ki? – dadogta pánikba esve.
– A kémia ritkán hazudik, uram – mondta Vaneau száraz eleganciával. – A megijedt utasok viszont annál gyakrabban.