236/2. Az ezüstös csalódás — Gallium a fapadlón

– Egy olvadó ezüsttömb? – vonta fel a szemöldökét Monsieur Vaneau, miközben elszakadt az ablakkerettől, és komótos léptekkel a fülke ajtaja felé indult. – Rendkívül nagyvonalú tolvajjal van dolgunk, ha nemesfémmel fizet a jégmintákért.
– Ez nem tréfa, uram! – hadarta a zaklatott új utas, miközben remegő ujjával a fülke belseje felé bökött. – Azok a minták felbecsülhetetlen értékűek voltak a Geológiai Intézet számára! És most… most csak ez a fénylő tócsa maradt!
Laurent, a kalauz, óvatosan benézett a fülkébe, de azonnal vissza is hőkölt, amikor a sötétkék kabátos utas, aki eddig a folyosó végén gubbasztott, rémülten felkiáltott:
– Ezüst? De hát az hideg! És folyik! Ez bizonyosan valami ördögi szerkezet, ami mindannyiunkat megmérgez!
– Nyugodjon meg, kedvesem – fordult felé az elegáns hölgy, bár a legyezőjét ő is gyanakvóan a szája elé tartotta. – A mérgek ritkán ilyen látványosak. Bár a ruhatáramra nézve valóban katasztrofális lenne egy ezüstös pára.
Vaneau belépett a fülkébe, és leguggolt a padlón heverő, gőzölgő fémdoboz mellé. A doboz zárja valóban fel volt törve, de nem durva szerszámmal: a sárgaréz reteszt mintha valami rendkívül finom sav marta volna szét. A doboz belsejében egy tenyérnyi, ezüstösen csillogó, nehéz tömb feküdt, amely lassan, de feltartóztathatatlanul veszített a szilárdságából, szürke, higanyszerű csíkokat vonva a fapadlóra.
– Nos – jegyezte meg a detektív, miközben ujjhegyével óvatosan megérintette a doboz peremét –, úgy tűnik, a tolvajunk nemcsak a hűtési technológiában jártas, de kiválóan ismeri a gallium olvadáspontját is. Vagy a szomszédos fülke utasának különös vonzalmát az ezüstözött tárgyakhoz.
– Gallium? – pislogott a fiatalember értetlenül.
– Egy fém, amely harminc fokon már cseppfolyós – felelte Vaneau, majd felállt, és a folyosón gyülekező, feszült utasokra nézett. – Laurent, legyen kedves, hozzon egy üres teáscsészét. Úgy sejtem, mire elérjük a következő állomást, a bizonyítékunkat már csak kanállal lehet majd összeszedni.