236/1. Az elolvadt jégminták — Ezüstös meglepetés Chantelle felé

A gőzmozdony mély, megkönnyebbült fújtatással lódította meg a szerelvényt Belcastel állomását elhagyva, immár Chantelle irányába. A folyosón elcsendesedtek a kedélyek, ám az új utas, a vékony fiatalember gyanakvó tekintete nem sok jót ígért. Görcsösen szorította magához a gőzölgő rézcsöves fadobozt, miközben Laurent, a kalauz, próbálta útba igazítani.
– Csak óvatosan, kalauz úr! – sziszegte a zaklatott új utas, hátrébb lépve egy udvarias karnyújtásnyira. – Ha ez a szelep elzáródik, mindannyian nagyon hideg éjszakának nézünk elébe.
– Megnyugodhat, uram – felelte Laurent tisztelettudóan, bár a szeme sarkából Vaneau felé pislogott segítségért. – A hálókocsi fűtése kifogástalan.
– Éppen ez a baj! – vágta rá a fiatalember, majd becsusszant a fülkébe, és dörrenéssel rántotta magára az ajtót.
Monsieur Vaneau, aki az ablaknak dőlve szemlélte a jelenetet, elmosolyodott.
– Úgy tűnik, Laurent, a modern tudomány képviselői egyre nehezebben viselik a huzatot.
– Ön szerint veszélyes lehet az a szerkezet, Monsieur Vaneau? – kérdezte halkan a kalauz, miközben a folyosó túloldalán az elegáns hölgy még mindig a legyezőjével hűtötte magát.
– Csak a fülke bútorzatára, barátom. A rézcsövekből szivárgó pára meglehetősen ártalmas a plüssre – jegyezte meg a detektív szárazon.
A megnyugvás azonban átmenetinek bizonyult. Alig telt el tíz perc, amikor a fülke ajtaja hirtelen kivágódott. A zaklatott fiatalember rontott ki rajta, halálosan sápadtan, üres kézzel.
– Eltűnt! – kiáltotta, hangja hisztérikusan csuklott meg. – Valaki feltörte a zárat! A hűtődobozom odavan, a helyén pedig csak egy lassan olvadó, tömör ezüsttömb maradt!