235/6. Bíbor nyomok a plüssön — A kronométer utolsó kattanása

Vaneau higgadtan benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzta a patinás ezüst zsebóráját. Kattanással nyitotta fel a fedelét, és egy pillanatig némán figyelte a mutatók járását.
– Pontosan három perc múlva Belcastel állomására érkezünk – jegyezte meg, mintha csak a menetrendet egyeztetné egy lusta délutánon.
– Ne merjen gúnyolódni velem! – sziszegte a sötétkék kabátos utas, miközben a kezét a zsebébe süllyesztette, gyanús dudort formálva a szövet alatt.
– Kedves uram, a gúny messze áll tőlem – felelte Vaneau halk, száraz eleganciával. – Csupán a tényeket rögzítem. Mindannyian azt hitték, hogy egy egyszerű, hanyagul lezárt tintaüveg szennyezte be a folyosó szőnyegét, s hogy a cél az államkötvények megsemmisítése volt. Nos, a félrevezetés valóban kiválóan működött. A tinta szivárgása azonban nem baleset volt, hanem egy előre beállított késleltető mechanizmus. Ön azért húzott makulátlanul tiszta kesztyűt, mert tudta: a kronométer rugójának kioldásakor a bíbor folyadék óhatatlanul kilövell a doboz oldalából.
A fiatal fátyolos hölgy fojtott sikollyal bújt az elegáns hölgy mögé, aki sápadtan kapaszkodott a fülke keretébe.
– De hát miért tette volna? – suttogta a hölgy.
– Mert a tinta alá rejtett kronométer nem csupán az időt méri, hanem a vasúti jelzőrendszer összeomlását hivatott előidézni a belcasteli elágazásnál, mialatt a futár táskája gazdát cserél – felelte Vaneau. – Csakhogy a számításból kihagyta a teáskannát. Laurent, fogja erősen.
Ebben a pillanatban a vonat kerekei fülsiketítően csikorogni kezdtek. A fék tuskói rászorultak a vasra, a teáskanna fedele megcsörrent, a folyosón állók pedig mindannyian egymásnak dőltek. A szerelvény zökkenve állt meg a gőzfelhőbe burkolózó belcasteli peron mellett.
Az ajtó csattanva vágódott ki, és nehéz csizmák zaja verte fel a folyosót. Három helyi nyomozó lépett a vagonba, élükön egy zömök, szigorú tekintetű felügyelővel. A parancsnok végigmérte a társaságot, majd a fülke ajtóhoz szoruló, makulátlan kesztyűs férfira mutatott.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a belcasteli szabotázskísérlet ügyében! – dörögte a felügyelő, miközben a bilincs rákattant a hófehér kesztyűs csuklókra.
– ...melyet, mint látható, a rendőrség már jó előre meghiúsított – fejezte be Vaneau a mondatát, s finoman visszacsúsztatta zsebóráját a helyére.
A sötétkék kabátos utast gyors léptekkel kísérték le a vonatról. A folyosón megkönnyebbült sóhaj futott végig, a hölgyek hálásan bólintottak a nyugalmazott fődetektív felé, miközben a peronról új utasok kezdtek felszállni.
Köztük egy rendkívül sietős, vékony fiatalember bukkant fel, aki görcsösen szorított magához egy fura, gőzölgő, rézcsövekkel teli fadobozt, miközben gyanakvóan méregette a kalauzt. Vaneau félrebillentett fejjel figyelte a jelenetet, és halványan elmosolyodott.