235/5. Bíbor nyomok a plüssön — A makulátlan kesztyű

A folyosón feszült csend támadt. A sötétkék kabátos utas, aki eddig a falnak támaszkodva, összefont karral figyelte az eseményeket, lassan leengedte a kezét. Makulátlan, hófehér kesztyűje valóban patyolattiszta volt, miközben mindenki más ujját bíbor tinta pettyezte.
– Ez abszurdum – jegyezte meg a férfi hűvösen, megigazítva a hajtókáját. – Az, hogy vigyázok a ruházatomra, még nem tesz bűnössé. Miért kenegettem volna össze magam egy szivárgó fadoboz miatt?
– Éppen erről van szó, uram – mosolyodott el halkan Vaneau, miközben Laurent óvatosan lefedte a teáskannát. – A dobozból nem véletlenül szivárog a festék. Aki a rekeszhez nyúlt, tudta, hogy a zárómechanizmus nyomást gyakorol a tégelyre. Ön azonban még a közeledő veszély előtt félrevonult, és előrelátóan kesztyűt húzott.
A fiatal fátyolos hölgy fojtott sikolyt engedett meg magának, s mélyebbre húzta fátylát a szomszédos ajtó mögött.
– De miért tenné bárki is ezt a nyomdafestékkel? – kérdezte az elegáns hölgy remegő hangon. – Hiszen az államkötvények...
– A kötvények nyomási mintája csak az alkalom volt – vágott közbe Vaneau, majd a folyosó végén álló rézkorlát felé intett. – A valódi célpont a doboz aljára rejtett kronométer volt, amelynek szerkezete most csendben méri a folyadék áramlási sebességét. Laurent, legyen kedves, vigye a teáskannát a büfékocsi irányába, mielőtt a tinta átztatja a szőnyeg alatti filcet is.
A kalauz bólintott, és óvatos léptekkel megindult. A sötétkék kabátos úr azonban hirtelen hátralépett egyet, s a 4-es fülke ajtajának feszült.
– Nem mozdul senki! – sziszegte feszülten, de Monsieur Vaneau meg sem rebbent.