235/3. A bíbor nyomvonal — Mentőakció gőzölgő teával

Laurent, látva, hogy a bíbor paca szinte eléri a cipője orrát, reflexszerűen hátralépett, aminek következtében a tálcáján lévő teáscsészék hangos koccanással tiltakoztak a hirtelen egyensúlyvesztés ellen.
– Uram – suttogta a kalauz –, ha ez a tinta rákerül a szőnyegre, a főellenőr engem fog kékre-zöldre festeni, ami meglehetősen rontja az esélyeimet az év végi bónuszra.
– Akkor javaslom, egyesítsük a szükségletet a lehetőséggel, Laurent – mutatott Vaneau a gőzölgő porcelánkannára. – A teát öntse ki az ablakon, a helyére pedig gyűjtsük össze ezt a rendkívül drága, bár kétségkívül áfonyaillatú állami titkot.
A sárga kabátos utas reszkető kézzel nyújtotta át a kattogó fadobozt, miközben Laurent – némileg szentségelve – a száguldó vonat ablakán át a menetszélbe borította az Earl Grey-t. A sötétvörös folyadék lassan, vékony sugárban kezdett csordogálni a finom porcelánba.
– De ki tehette ezt? – siránkozott a zaklatott új utas. – Csak a fülkében voltam! Senki sem nyúlt hozzá!
– Kiváló megfigyelés, bár a fizika törvényei szerint a csavarok ritkán lazulnak meg maguktól puszta udvariasságból – jegyezte meg Vaneau, miközben zsebkendőjével óvatosan letörölte a doboz oldalát. – Különösen nem olyan precízen, hogy a szivárgás éppen a mirambeau-i indulás után kezdődjön meg. Valaki nagyon is jól ismerte a kronométer járását. És talán még mindig a folyosón tartózkodik, hogy élvezze a műve gyümölcsét.