235/2. A bíborszínű szivárgás — Nyomok a folyosó szőnyegén

– Szent ég! Elvesztem! – suttogta a sárga kabátos férfi, miközben kétségbeesetten próbálta zsebkendőjével felitatni a nadrágjára ömlő bíborszínű folyadékot. – A mechanizmus leállt. A minta megsemmisült!
Laurent, a kalauz, aki éppen egy tálca gőzölgő teával egyensúlyozott a folyosón, azonnal megtorpant. Szemei kikerekedtek a vöröses cseppek láttán, amelyek immár a patinás folyosószőnyeget vették célba.
– Uram – mondta Laurent halálsápadtan –, remélem, az ott nem az utasunk belső szerveinek folyékony bizonyítéka. A társaság szigorúan bünteti a kárpitozás beszennyezését.
– Ez sokkal rosszabb! – nyöszörgte az utas. – Ez a különleges, lassan párolgó bíbortinta a legújabb államkötvények nyomásához készült. Ha a kronométer által vezérelt szelepek leállnak, a levegővel érintkezve megszilárdul és használhatatlanná válik. Az egész rakomány odavan!
Monsieur Vaneau érdeklődve hajolt közelebb, ujjhegyét óvatosan a szivárgó folyadékhoz érintette, majd megszagolta.
– Valóban különleges aroma. Leginkább a túlérett áfonyára és a bürokráciára emlékeztet – jegyezte meg szárazon. – De ha jól látom, a tartály nem magától repedt meg. Valaki szándékosan lazította meg a rögzítőcsavarokat.
– Szabotázs? – a sárga kabátos férfi torka elszorult. – De hiszen senki sem tudta, hogy ezen a vonaton szállítom!
– Az Intercontinental Expresszen a titkoknak saját lábuk van, és rendszerint a folyosón sétálnak – felelte a detektív.
Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzta régi, ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, egy pillanatig merengve nézte a mutatók járását, majd nyugodtan becsukta.
– Pontosan tizenkét perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. Javaslom, addig is igyekezzünk megmenteni azt, ami még folyékony, mielőtt a helyi nyomozóknak is magyarázkodnia kellene a folyosó új színvilága miatt.