234/4. A sajtos nyomozás — Menekülés a kékpenész elől

Monsieur Vaneau óvatos eleganciával lépett ki a folyosó plüss szőnyegére, ügyesen kikerülve a fülkéből kiáramló, immár fojtogató rokfort-felhőt. A helyi főfelügyelő követte őt, zsebkendőjét vörösödő orrára szorítva, miközben a sietős léptek tulajdonosa szinte beléjük botlott a kanyarban.
Laurent, a kalauz állt előttük, kezében egy vödör ecetes vízzel és néhány durva vászonkendővel. Arca a feszültségtől és a sietségtől egyszerre volt sápadt és izzadt.
– Monsieur Vaneau! Főfelügyelő úr! – zihálta a vasutas. – Azt beszélik a szomszédos kocsiban, hogy vegyi támadás érte a szerelvényt! Egy úr megpróbálta feltépni a vészféket, mert azt hitte, a bűz egyenesen a túlvilágról tör elő!
– Nyugalom, kedves Laurent – intette le Vaneau egy halk kézmozdulattal. – A pokol ezúttal sokkal kézzelfoghatóbb, sőt, hazai eredetű. Egy kiváló, bár némileg túlérett rokfortról van csupán szó, amely egy arany zsebórát próbált megemészteni a hegedűtokban.
A főfelügyelő gyanakodva pislogott a folyosó távolabbi vége felé, ahol egy sötét kabát suhant el.
– De ha ez csak egy ártalmatlan sajt, ki futott el innen az imént? Valaki a fülke ajtaja előtt hallgatózott!
– Valóban – bólintott Vaneau szárazon. – Úgy tűnik, a kronométer valódi tulajdonosának nemcsak a sajtokhoz van finom érzéke, de igen fürge lábai is vannak. Kövessük a huzatot, mielőtt az illatfelhő teljesen elenyészik.