234/3. A rokfort-akció — Sajtszagú igazságok

A kattanás, amellyel a hegedűtok zára végül megadta magát, felért egy ágyúlövéssel a fülke feszült csendjében. A helyi főfelügyelő óvatosan, mintha egy alvó viperát simogatna, hajtotta fel a nehéz tetőt. A kiáramló, rendkívül tömény rokfort-illat azonnal könnyeket csalt a közeledő nyomozók szemébe.
– Szent ég! – hördült fel a főfelügyelő, zsebkendőjét az orrára szorítva. – Ez valóban… nem gázálarc. De miért rejtene el valaki egy fél sajtgurigát egy ólmozott hegedűtokba?
– És ami még fontosabb – mutatott rá Monsieur Vaneau egy ezüst kiskanállal, amelyet ki tudja, melyik mellényzsebéből varázsolt elő –, miért ketyeg a sajt közepe?
A szürke köpenyes új utas sápadtan, reszketve roskadt le az üres ülésre. A nemes penészréteg közepébe ugyanis egy finoman megmunkált, arany zsebóra volt mélyen benyomva, amelynek ütemes járása halkan rezonált a tok falán.
– Nem akartam rosszat! – dadogta a férfi, ujjait tördelve. – A feleségem szerint a francia sajtok aromája tönkreteszi a precíziós rugókat. Csak különlegesen védett helyen akartam óvni az örökségemet!
– Nos, a módszer kétségkívül egyedi – jegyezte meg szárazon Vaneau, majd ismét rápillantott saját ezüst órájára. – Pontosan tizenkét perc múlva Mirande-en-Gâtinais állomásra érkezünk. Javaslom, főfelügyelő, addig is tisztítsuk meg a fülke levegőjét, és fordítsuk figyelmünket a folyosóról beszűrődő, gyanúsan sietős léptekre.
Az elegáns hölgy és fiatal, fátyolos társa még mindig remegve, de a közvetlen robbanástól megmenekülve igyekeztek elfojtani a tüsszentésüket, miközben a vonat kerekei könyörtelenül zakatoltak tovább.