234/2. A sajtos hegedűtok — Gázálarc helyett zsebóra

– Kérem, hátráljon meg, Monsieur Vaneau! – suttogta a helyi főfelügyelő, miközben maga is megpróbált az elegáns hölgy mögé bújni. A hölgy azonban, nem kevésbé rettegve, máris a fiatal, fátyolos hölgy mögé igyekezett húzódni, aki viszont a fülke falának préselődve imádkozott. – Felrobbanhat!
– Egy instabil vegyi szerkezet, valóban – bólintott Vaneau, miközben megfontoltan elővette ezüst zsebóráját, és felpattintotta a fedelét. – Bár a tapasztalataim szerint a pusztító gázok ritkán árasztanak magukból ilyen intenzív, kissé avas rokfort sajtillatot.
A szürke köpenyes utas ijedten pislogott, karjával még szorosabban ölelve a tokot.
– Ön talán a vegyi fegyverek szakértője is, uram? – kérdezte a főfelügyelő, miközben a nyomozói a folyosó sötétebb sarkaiba próbáltak beolvadni.
– Csupán a józan észé, kedves barátom – felelte Vaneau. – Pontosan tíz perc múlva Villenauxe állomásra érkezünk. Ott a helyi sajtérlelők talán nagyobb érdeklődéssel fogadják majd ezt a páratlan csemegét, mint a tűzszerészek. Ami pedig a bankigazgató aranyát illeti... nos, az ólom bélés kiválóan alkalmas a gyanús aromák benntartására, de a valódi zsákmányt aligha egy ilyen sietve összetákolt tokban szállítják. Nyissa ki bátran, főfelügyelő. Legfeljebb a vacsorája bánja.
Az elegáns hölgy és fátyolos társa egyszerre engedték ki a lélegzetüket, bár a rettegést gyorsan felváltotta az orrfacsaró gyanú, ahogy a felügyelő reszkető kézzel a hegedűtok felé nyúlt.