234/1. Az ólmozott hegedűtok — Gyanús dallamok Saint-Amand előtt

A szürke köpenyes új utas hátralépett egyet, és úgy szorította magához a nehéz hegedűtokot, mintha az az élete utolsó védvonala lenne.
– Ólmozott bélés? – suttogta reszketve. – Ön téved, uram. Ez csak egy egyszerű hangszer. Saint-Amand-i dallamok megszólaltatására készült.
– Kétségkívül – felelte Vaneau, megigazítva mandzsettáját. – Bár a dallamok, amelyeket egy ilyen súlyú tok kibocsáthat, meglehetősen tompák. Kiváltképp, ha az elkövető nem vonót, hanem feszítővasat tart mellette.
Mielőtt az utas felelhetett volna, a szerelvény csikorgó fékekkel lassult le, és begördült a sötét Saint-Amand állomásra. A peron lámpáinak imbolygó fényében a helyi főfelügyelő és nyomozói várakoztak. Arcukról lerítt a rettegés; feszülten lökdösték félre a kalauzt, hogy beronthassanak a VIP hálókocsiba.
– Monsieur Vaneau! – lihegte a főfelügyelő. – Rendkívüli helyzet! A helyi bankigazgató széfjét az imént rabolták ki. Az elkövető a gyanúnk szerint erre a vonatra szállt fel egy nehéz, ólmozott hegedűtokkal!
A szürke köpenyes utas hátratántorodott. A nyomozók fegyvert rántva hátráltak meg tőle.
– Ne nyúljon hozzá! – kiáltott fel az egyik nyomozó. – Azt beszélik, a tokban nemcsak az arany van, hanem egy instabil, vegyi töltetű szerkezet is!
Vaneau nyugodtan megigazította zsebórája láncát. A tényleges bűntény és a halálos fenyegetés egyszerre rajzolódott ki a fülkesoron.