233/8. Az ólmozott hegedűtok — Saint-Amand-i dallamok

A feszültség végleg elpárolgott a folyosóról, miközben a szerelvény maga mögött hagyta Villarodin pislákoló fényeit. Laurent, a kalauz még mindig zaklatottan törölgette a homlokát.
– Monsieur Vaneau, még most sem értem – suttogta, a hálókocsi fala felé pillantva. – Mindenki azt hitte, hogy egy pokolgép ketyeg abban a kalapdobozban. A hölgyek majd elájultak a rémülettől!
– A félrevezetés – magyarázta Vaneau, miközben kényelmesen nekitámaszkodott a fülke félfájának – a hangerőben rejlett. A kronométert szándékosan egy üreges sárgaréz lemezre helyezték a doboz alján, hogy felerősítse a mechanika hangját. A gyanúsított így akart pánikot kelteni, remélve, hogy a zűrzavarban senki sem vizsgálja meg a doboz valódi tartalmát. Ám az elkövető elfelejtette, hogy a valódi obszervatóriumi órák nem sietnek másodpercenként kettőt.
Az elegáns hölgy óvatosan bólintott, bár a keze még mindig kissé remegett.
– És a sárgaréz kulcs, amit eldobott?
– Csak egy közönséges másolat volt, amely nem a zárhoz, hanem a gyanúsított zsebében lévő titkos rekeszhez tartozott – felelte a detektív.
Émile Vaneau ekkor elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig merengve nézte a számlapot, majd halk kattanással lezárta.
– Pontosan tizenegy perc múlva Saint-Amand állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodtan.
Ekkor a folyosó végén álló, vékony úriember tett egy bizonytalan lépést feléjük, görcsösen szorítva a lakkozott hegedűtokot.
– Elnézést – suttogta riadtan. – Ugye ezen a vonaton már nem kell tartanunk semmiféle... ketyegő szerkezettől?
– Legfeljebb az étkezőkocsi konyhai órájától – felelte Vaneau száraz eleganciával. – Bár az ön tokja, ha jól látom, nem hangszert rejt. A hegedűkhöz ugyanis ritkán használnak olyan ólmozott bélést, ami teljesen elnyeli a feszültséget. De ne aggódjon, a következő állomásig van időnk a részletekre.