233/2. A szétszóródott szilánkok — Neszek Saint-Jean-de-Maur előtt

A baljóslatú csendet Laurent szapora szuszogása törte meg. A kalauz rémülten meredt a lezárt fülkeajtóra, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban egy elszabadult gőzgép tör ki mögüle.
– Monsieur Vaneau... ez egy merénylet? – suttogta reszkető hangon, miközben görcsösen kapaszkodott az egyenruhája gombjába.
– Inkább csak a gravitáció és egy rosszul elhelyezett kristályvizes pohár elkerülhetetlen találkozása – jegyezte meg Monsieur Vaneau tökéletes nyugalommal.
Az elegáns hölgy felhorkant, bár a legyezőjét olyan gyorsan mozgatta, hogy kis híján saját huzatot támasztott a folyosón.
– Ön mindent ilyen bagatellnek talál? Ott bent egy fegyveres őrült is lehet!
– Egy fegyveres őrült ritkán választana ilyen törékeny csomagolást a nehéz fadobozhoz – felelte a detektív.
Ekkor a folyosó sötétebb végéből előbotorkált a szürke köpenyes új utas. Arca sápadt volt, kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, s gyanakvó pillantásokat vetett a fülke felé.
– Mi volt ez a zaj? – kérdezte rekedten, hátrálva egy lépést. – Ugye nincs veszély? Nem állhatunk meg!
Monsieur Vaneau lassan kihúzta mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig némán nézte a mutatók járását.
– Pontosan három perc múlva Saint-Jean-de-Maur állomásra érkezünk. Laurent, legyen szíves előkészíteni a fülke univerzális kulcsát, mielőtt a hölgy teljesen átrendezi a vasúttársaság tulajdonát.
A detektív finom mozdulattal visszacsúsztatta az órát a helyére, majd egyenesen a szürke köpenyes utasra nézett.
– Ami pedig Önt illeti, uram: a sietség ritkán tesz jót a nehéz táskák cipelőinek. Különösen, ha a tartalmuk hajlamos a csörömpölésre.
Laurent reszkető ujjal halászta elő a kulcscsomót, miközben a fülke ajtaja mögül halk, fojtott kaparászás hallatszott.