233/1. A nehéz fadoboz — Sietős léptek Chamarande felé

– Nyugalom, Laurent. A kerekek még forognak – jegyezte meg Monsieur Vaneau, de hangja a megszokottnál némileg feszültebb, rövidebb volt.
– Rettenetesen félek, Monsieur. Mi van, ha a következő kanyarban újabb katasztrófa vár ránk? – suttogta a kalauz, miközben remegő kézzel igazította meg a sapkáját.
– Chamarande felé tartunk. Ott csend van. Általában – vágta rá röviden a detektív, miközben figyelmét már a folyosó sötétedő sarka kötötte le.
A folyosó végén ekkor egy fülkeajtó csapódott. A sietős, vörös hajú hölgy szinte rohant feléjük, gyanakvón hátrapillantva. Kezében görcsösen szorította azt az apró, feltűnően nehéz fadobozt.
– Engedjenek el! Sietnem kell! – lihegte a nő, tágra nyílt, rémült szemekkel.
– Lassabban, Madame. A vonatfolyosó nem versenypálya – szólt közbe az elegáns hölgy, aki még mindig remegett az előző izgalmaktól. – Mit rejteget abban a dobozban? Csak nem egy újabb veszedelmet?
– Semmit! Semmi köze hozzá! – kiáltotta a nő, majd váratlanul berontott a legközelebbi fülkébe, és magára rántotta az ajtót.
– Ez hallatlan! – fordult Vaneau-hoz az elegáns hölgy. – Ön nem tesz semmit? Mind veszélyben vagyunk!
– Nem teszek. Még korai – válaszolt Vaneau szikáran.
– De hiszen látta azt a dobozt! – suttogta Laurent. – Olyan nehéz volt... Mi van, ha…
A mondatot nem tudta befejezni. A hölgy fülkéje felől hirtelen tompa puffanás hallatszott, amit egy éles üvegcsörrenés követett. Aztán baljóslatú csend telepedett a folyosóra.