232/5. A kettős lakat — Feszült várakozás Pierrefitte előtt

A szürke köpenyes utas nyelt egyet, és megpróbálta a lábával még beljebb tolni a lakatolt táskát az ülés alá, ám az meg sem moccant. Laurent, a kalauz, dühös gyanakvással zseblámpájának fényét egyenesen a nehéz sárgaréz csatokra irányította, miközben az elegáns hölgy felháborodottan selyemsáljával legyezte magát.
– Ha megengedi – lépett közelebb Monsieur Vaneau, félretolva a kabátja szegélyét –, a törvényes kronométerek ritkán igényelnek ekkora rögzítőbilincseket. Kivéve persze, ha az időmérő nem az órákat, hanem valami egészen mást számlál vissza.
– Ez felháborító! – hördült fel a szürke köpenyes. – Magának semmi joga átvizsgálni a magántulajdonomat! Én csak egy egyszerű órásmester vagyok!
– Egy órásmester, aki nem ismeri a saját órája súlyát? – vont mérsékelten szemöldököt a detektív. – Amikor felszállt, a táska olyan nehéz volt, hogy Laurent szinte beleremegett, amikor átvette. Egy pörgettyűs kronométer nehéz, de nem süllyeszti meg a vasúti kocsi rugózását.
– Ráadásul az a gyanús fémes kongás... – morogta Laurent, ujjait dühösen a kalauzkulcsán járatva. – Olyan hangja volt, mint egy üres páncélszekrénynek.
– Vagy egy nagyon is teli öntvénynek – tette hozzá Vaneau. – Madame, kérem, ne aggódjon a gardróbja miatt. Ha robbanás történne, a ruhái lennének a legkisebb gondja. De biztosíthatom, a veszély nem ilyen... zajos természetű.
A szürke köpenyes férfi arca ekkor hirtelen teljesen elsápadt. Monsieur Vaneau ujjai hegyével finoman, szinte szeretetteljesen megkocogtatta a táska egyik lakatját.
– Nos, barátom, elárulja, miért siet ennyire Pierrefitte felé, vagy megvárjuk, amíg a helyi főközeg segít kinyitni ezt a rendkívül diszkrét időmérőt?