232/2. A fémes koccanás — Feszült csend Pont-en-Val előtt

Laurent kalauz azonnal megtorpant, és kezében a kisméretű seprűvel szinte szoborrá dermedt. Tekintete a szürke köpenyes utas lábánál pihenő, megtömött szövettáskára szegeződött.
– Mondja, uram – köszörülte meg a torkát a kalauz –, csak nem egy újabb kalapdoboz lapul a csomagjában? A tüdőm nem bírna ki még egy vészfékezést ebben a műszakban.
A szürke köpenyes férfi idegesen beljebb húzta a lábát, miközben az arca sápadtból hirtelen pulykavörösre váltott.
– Nem, dehogy! Semmi köze semmiféle kalaphoz vagy fékhez! – mentegetőzött kapkodva, miközben mindkét kezével gyanúsan szorította a táska pántját. – Csupán a személyes holmim. Óraműves vagyok... azazhogy precíziós műszerész. Néhány alkatrész összekoccant, semmi több.
– A precíziós műszerek ritkán adnak ki ilyen nehéz, csikorgó hangot – jegyezte meg Monsieur Vaneau szelíden, miközben félrehajtotta a fejét, és a táska sarkára pillantott. – Melyik óramű igényel dupla acélpántot egy egyszerű vászontáska belsejében?
A férfi szemei riadtan rebbentek meg, majd gyorsan kinyitotta az ötös fülke ajtaját, mintha a menedéket jelentő plüssülések mögé akarna rejtőzni.
– Pont-en-Valig már úgysem kell sokat várnom – mormolta, és félreérthetetlen mozdulattal próbálta maga mögött behúzni a tolóajtót.
– Valóban – bólintott Vaneau, meggátolva, hogy az ajtó teljesen kattanjon. – Ám a fura zörejeknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy a legrosszabb pillanatban ismétlik meg önmagukat.