232/1. A duplán lakatolt táska — Csendes suhanás Pont-en-Val felé

A kerekek egyenletes ritmusa újra átvette az uralmat a hálókocsiban, miközben Valcourt fényei végleg elmerültek a sötétségben. Laurent kalauz elégedetten simította el az egyenruháját, s egy kisméretű seprűvel tüsténtkedett a szőnyegen.
– Hála az égnek, Monsieur Vaneau – sóhajtott fel a kalauz. – Azt hittem, az éjszaka hátralévő részét rendőrségi jegyzőkönyvek körmölésével kell töltenem.
– A hivatali bürokrácia valóban jóval lassabb, mint az expresszünk – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal, miközben elhaladt a hatos fülke mellett. – Bár meg kell hagyni, a helyi főfelügyelő kifejezetten lendületesen forgatta a tollát.
A folyosó közepén egy szürke köpenyes, láthatóan riadt új utas igyekezett szembe velük. Olyan görcsösen szorította magához a kabátja szélét, mintha attól tartana, hogy a huzat magával ragadja. Amikor meglátta a fülkéje ajtajában álló elegáns hölgyet — aki még mindig két nehéz lakatot babrált a kisméretű táskáján —, megtorpant.
– Elnézést... ez a kocsi továbbmegy Pont-en-Val irányába, ugye? – kérdezte remegő hangon a szürke köpenyes férfi, szemeit idegesen jártatva a rejtélyes utazótáskán. – Nem szeretem a hirtelen megállókat. A szívnek nem tesz jót az ilyesmi.
– Pont-en-Val a következő megállónk, uram – biztosította Laurent udvariasan. – És biztosíthatom, a fékrendszerünk most kiváló állapotban van.
– Különösen, ha senki sem próbálja meg átrendezni a tartalmát – tette hozzá Vaneau halk, mértéktartó hangon, miközben tekintete a hölgy duplán zárható táskájáról a szürke köpenyes utas szorongó kezére tévedt.
A hölgy erre egyetlen hűvös pillantást vetett rájuk, majd a lakat kattanásával kizárta a külvilágot, s besurrant a fülkéjébe. A szürke köpenyes férfi mélyet sóhajtott, és sietve a szomszédos ajtó felé indult, ám a kilincsél hirtelen megtorpant. A táskájából tompa, fura fémes koccanás hallatszott.