231/7. A vészfék csapdája — Hét perc Valcourt-ig

A sötétkék kabátos férfi felhorkant, s táskáját a mellkasához szorítva próbált átpréselődni Laurent mellett. A kalauz azonban rendületlenül állta az utat, mint egy rézgombokkal díszített tölgyfaoszlop.
– Ön rendkívül gyorsan szeretne távozni egy olyan beszélgetésből, amely még el sem kezdődött – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, kimért hangon. – Pedig a vészfék kioldószerkezetének hiányzó menetje meglepő módon éppen az Ön zsebében lelt otthonra, miközben a fekete kalapos úr hűségesen terelte magára a figyelmet a túl nehéz kalapdobozzal.
– Ez képtelenség! – méltatlankodott a fekete kalapos úr, s hátralépett a plüsskárpitozású falig. – Én csak a kalapomat féltettem!
– A kalapját vagy a doboz aljába rejtett ólomsúlyt? – Vaneau halvány mosollyal lépett közelebb. Eljött a pillanat. Émile Vaneau előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi. Majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan öt perc múlva Valcourt állomásra érkezünk. És ott a jelenlévők már nem a kalapok méretéről fognak társalogni.
– Maga nem bizonyíthat semmit! – sziszegte a sötétkék kabátos utas.
– A tények ritkán szorulnak bizonyításra, ha maguktól esnek ki az ember zsebéből – felelte Vaneau dry nyugalomból.
Abban a pillanatban a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek a szomszédos fülkében, s a szerelvény lassan begördült Valcourt állomására.