231/4. A rézhenger titka — Meglepő vallomás a folyosón

– A dobozt kereste, vagy inkább a doboz kereste Önt? – kérdezte Monsieur Vaneau csendes derűvel, miközben hüvelykujjával megpörgette a sárgaréz hengert.
A fekete kalapos úr idegesen nyelt egyet, majd zsebkendőjével törölgetni kezdte nyirkos homlokát.
– Egy úriember bízott meg Aulnay-ban! Azt mondta, ez csak egy ártalmatlan mechanikus óraszerkezet minta, amit el kell juttatnom a következő megállóig. De amikor a táska magától szétpattant a folyosón, pánikba estem!
– És a pánik egyenesen ebbe a szomszédos fülkébe vezette, ahol a kalapját mint zálogot hagyta a plüssülésen – bólintott Vaneau, majd a hengert a ablakon beszűrődő fény felé tartotta. – Lenyűgöző szerkezet. Nem óra, hanem egy finom mágneses kioldó. Aki Önnek adta, pontosan tudta, hogy a vonat rázkódása Aulnay után működésbe hozza.
– De hát ez képtelenség! – méltatlankodott Laurent, a kalauz, miközben aggodalmasan pillantott a folyosó árnyékos vége felé. – Miért akarná bárki is, hogy egy utazótáska kinyíljon a nyílt pályán?
– Hogy a figyelem a folyosóra terelődjön, miközben a valódi teher észrevétlenül gazdát cserél – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – A fekete kalap tulajdonosa csupán egy ártatlan, bár kissé túlmozgásos elterelő báb volt.
A detektív ekkor benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással kinyitotta, átfutotta a mutatók állását, majd zsebre vágta.
– Pontosan tizenkét perc múlva Lansac állomásra érkezünk – mondta nyugodtan. – És addigra a megbízónk kénytelen lesz személyesen előlépni, hiszen a szerkezet legfontosabb darabja még mindig az én zsebemben pihen.