231/2. A szétpattant rugó — Különös lelet a folyosón

Monsieur Vaneau lassan felállt a kényelmes plüssülésről, majd egyetlen lendületes, de kimért mozdulattal átlépett a fülke küszöbén. Laurent reszkető kezében tartotta a kinyílt utazótáskát, amelynek bélése mentén apró, kerek sárgaréz alkatrészek és egy nehéz, ólomszürke hengeres szerkezet bukkant elő.
– Ha ez egy szokványos ágyneműkészlet, akkor a tulajdonosa meglehetősen nehéz álmokra számított – jegyezte meg Vaneau, miközben finom bőrcipőjének orrával egy elgurult apró csavart állított meg.
– De Monsieur Vaneau, hová tűnhetett az úr? – kérdezte a kalauz szaporán pislogva, miközben a sötét folyosó felé pillantott. – A vonat egyetlen pillanatra sem lassított Aulnay-les-Forges óta, az ablakok pedig be vannak reteszelve!
– A hiányzó utasoknak megvan az a kellemetlen szokásuk, hogy mindig ott bukkannak fel, ahol a legkevésbé számítanak rájuk – válaszolta Vaneau szárazon. – Vagy a büfékocsiban szürcsölnek kávét, míg mi a táskájukat csodáljuk, vagy a szerelvény túlsó végén próbálnak feltűnés nélkül jegyet váltani.
A szürke köpenyes utas feszülten lépett ki a fülkéből, még mindig a bronzbivalyt szorongatva.
– Azt akarja mondani, uram, hogy ez a fémszerkezet robbanhat?
– Dehogy robban. A robbanáshoz szenvedély kell és szikra, ez a szerkezet viszont szigorúan mechanikus és rendkívül hideg – húzta ki magát Vaneau, majd óvatosan megemelte a táska fenekén fekvő nehéz hengert. – Ez egy ipari feszítőrugó házikója. Valaki a táskát nem poggyászként, hanem időzített kioldóként használta.
– És mit kellett kioldania? – kérdezte Laurent elcsukló hangon.
– Azt hiszem, a válaszért elég lesz benéznünk a szomszédos fülkébe – mosolygott halványan a detektív. – Bár meglepődnék, ha a tulajdonosa még ott ülne.