230/5. A mágneses remény — Rémület a fülkében

A fekete kalapos úr idegesen megigazította a gallérját, miközben a nehéz kalapdoboz halk, fémes koccanással billent meg az ülésen, mintha valóban önálló életet élne. Laurent, a kalauz, gyanakvóan méregette a tárgyat, ujját még mindig a jegylyukasztón tartva, készen arra, hogy akár a fizika törvényeit is érvénytelenítse a szabályzat nevében.
Ekkor a folyosó felől léptek zaja hallatszott, és a fülke küszöbén megjelent egy szürke köpenyes új utas. Arca sugárzott a reménytől, kezében pedig egy fura, rézrudas műszert szorongatott.
– Elnézést a zavarásért, uraim! – szólalt meg az új jövevény bizakodón. – Úgy hallottam, gravitációs anomáliáról és giroszkópokról van szó. Az én mikromágneses detektorom talán képes lenne lokalizálni a belső tömegközéppontot!
A fülke elterelődését két helyi nyomozó is fokozta, akik a háttérben toporogtak. Sápadt arccal, látható rettegéssel figyelték a gyanús dobozt, mintha az egy elszabadult pokolgép lenne.
– Csak semmi hirtelen mozdulat! – suttogta az egyik nyomozó, miközben óvatosan a társa mögé hátrált. – Ha az a... az a csendes ébresztő megszólal, mindennek vége!
Monsieur Émile Vaneau arcán halvány, derűs mosoly suhant át. Nem sietett a válasszal. Lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan nyolc perc múlva Aulnay-les-Forges állomásra érkezünk. És biztosíthatom önöket, a csendes ébresztő nem fog robbanni. Legfeljebb a diplomáciai titoktartás szenved majd némi csorbát.
– Ön ennyire biztos ebben, Monsieur Vaneau? – kérdezte Laurent, miközben a rettegő hatósági embereket kerülgette.
– Egészen biztos – felelte Vaneau száraz eleganciával. – A fizika törvényei ugyanis ritkán kötnek kompromisszumot a vasúti pánikkal.