229/5. A rézkulcs titka — Kattogó visszaszámlálás

Monsieur Vaneau lehajolt, és egyetlen, elegáns mozdulattal felemelte a fényes sárgaréz kulcsot. Ujjai között megpörgette a nehéz fémdarabot, miközben a fekete kalapos úr arca a hamuszürke és a tengeribeteg zöld árnyalatai között ingadozott.
– Nos – szólalt meg a fiatal diplomata, kissé oldalra hajtva a fejét –, ha ez a kulcs a kalap formájának megőrzésére szolgál, akkor a modern divat valóban tartogat meglepetéseket a diplomáciai testület számára is.
– Egy családi ereklye! – vágta rá sietősen a fekete kalapos úr, miközben megpróbálta visszaszerezni a tárgyat, de Laurent kalauz egyetlen, apró lépéssel finoman elállta az útját. – Egy régi, elfeledett játékszer felhúzója. Semmi köze a dobozhoz, esküszöm!
– Valóban? – Vaneau a fülke lámpájának fénye felé tartotta a kulcsot. – Különös, hogy ez a családi játékszer pontosan ugyanolyan kenőolaj-illatú, mint az a finom szerkezet, amely most is meglehetősen szapora ritmust ver a kartonlapok mögött. Ha nem tévedek, a zár, amit ez nyit, jóval komolyabb dolgokat őriz.
A folyosó felől ekkor a szürke köpenyes új utas dugta be a fejét a félrehúzott tolóajtón. Tekintete gyanakvóan cikázott a nehéz doboz és a detektív kezében lévő kulcs között.
– Zavarni szeretnék? – kérdezte óvatosan. – Csak mert a folyosón is tisztán hallani ezt a feszült, ritmikus kattogást.
Vaneau nem válaszolt azonnal. Nyugodtan a zsebébe nyúlt, és lassan előhúzta régi, ezüst zsebóráját. Egy pattanással felnyitotta a fedelét, és egy másodpercig némán nézte a mutatók járását.
– Pontosan tizennyolc perc múlva Auberoche állomásra érkezünk – mondta végtelen nyugalommal, majd visszacsúsztatta az órát a mellényzsebébe. – Addig is, kedves uram, javaslom, foglaljon helyet. A sietség ritkán tesz jót a finommechanikának. Különösen, ha az ember egy olyan titkot próbál elzárni, amelynek kulcsa már az én kezemben van.