229/4. A guruló rézkulcs — Sürgölődés a folyosó előtt

A fekete kalapos úr hirtelen felpattant a bársonyülésről, és két kézzel ölelte magához a súlyos kartondobozt, mintha az a saját testi épségét garantálná.
– Azt hiszem, a fülke levegője túl fojtogató. Kimegyek a folyosóra, ott talán csendesebb ütemre vált ez a… szerkezet – hadarta, miközben a tolóajtó felé hátrált.
Laurent kalauz szelíden, de határozottan elállta az utat, karját a rézgombos egyenruhája felett összefonva.
– Attól tartok, uram, a folyosón utazók még kevésbé toleránsak a ritmikus zajokkal szemben. Különösen most, hogy Rocquencourt felé közeledünk.
A fiatal diplomata kíváncsian előrehajolt. – Meglepő, hogy egy kalap ennyire türelmetlenül vágyik a friss levegőre. Bár el kell ismernem, a ketyegése most mintha felgyorsult volna.
Monsieur Vaneau nem mozdult. Szürke szemével csendesen követte a férfi ideges mozdulatait, majd tekintete a doboz alján megcsillanó apró, rézszínű tárgyra tévedt, amely a hirtelen mozdulat lendületétől a padlóra csusszant.
– Úgy tűnik, az Ön öröksége elhullajtotta az egyik alkatrészét – jegyezte meg Vaneau olyan nyugalommal, mintha csak egy eldobott jegyet vett volna észre. – És ha jól sejtem, ez a kulcs nem kalapok formázásához való.
A fekete kalapos úr szemei tágra nyíltak, ahogy a kis rézkulcs megállt Vaneau elegáns cipőjének orránál.