229/2. A dobozba zárt hangok — Különös ritmus Sévérac felé

A doboz belsejéből kiszűrődő tompa koccanás és ritmikus kattogás a fülke minden sarkában felerősödött, mintha egy miniatűr óramű veszett volna el a kalapanyag sűrűjében. A fekete kalapos úr megfeszülten meredt maga elé, ujjai akaratlanul is a doboz sárgaréz csatján pihentek. Szemei idegesen cikáztak az utastársak között.
– Egy kalap, amely nem csupán acélból kovácsolt – szólalt meg Monsieur Vaneau higgadtan, átható tekintetét a dobozra szegezve –, úgy tűnik, valamilyen belső, igen szórakoztató mechanizmussal is bír. Talán egy miniatűr metronóm, amely a gondolatok ritmusát méri?
A fiatal diplomata halványan elmosolyodott, bár feszültsége érezhető volt. – Mintha egy apró szív dobogna odabent, Monsieur Vaneau. Vagy egy titkos zsebóra, amely minden eltelt másodpercet kihirdet. Remélem, nem egy hadüzenet morzézik a kalap szegélyében.
– Uraim, kérem! – A fekete kalapos úr hangja kissé recsegett. Egy erőtlen mosollyal az arcán a doboz tetejét simogatta. – Csupán a… a kalapomhoz tartozó elegáns díszítőelemek. Néha, ha a vonat hirtelen rázkódik, összekoppannak. Semmi több. – Előrehajolt, megpróbálva elnyomni a hangot a testével, de a ritmikus kattogás továbbra is átszűrődött, bár tompábban.
– Értem – bólintott a szürke köpenyes új utas, tekintete a kalapdoboz és a fekete kalapos úr között ingadozott. – Egy olyan kalap, amely a mozgással együtt muzsikál. Ritka darab. – Megjegyzésében volt valami visszafogott él, ami elégedetlenül rezdítette meg a fekete kalapos úr arcizomzatát.
Ebben a pillanatban Laurent, a kalauz, betolta a fülke ajtaját, tekintete azonnal a különös társaságra és a még mindig halványan rezonáló kalapdobozra esett. – Minden rendben van itt, uraim? Mintha valami szokatlan zajt hallottam volna.
– Ah, Laurent! – Vaneau mosolya olyan száraz volt, mint egy nyári déli préri. – Jöjjön beljebb. Úgy tűnik, utastársunk egy olyan fejfedővel utazik, amely nem csupán a fejet, hanem a fülünket is foglalkoztatja. Egy ketyegő rejtély, ha szabad így fogalmaznom.