229/1. Az ólomnehéz kalapdoboz — Különös utazók Sévérac felé

A kerekek ritmikus kattogása újra átvette az uralmat a hálókocsi folyosóján, miközben a szerelvény Sévérac irányába gyorsított. A fülkében az új utasok igyekeztek elhelyezkedni. A fiatal diplomata fáradtan igazította meg elegáns nyakkendőjét, miközben gyanakodva pislogott a szürke köpenyes új utasra, aki feltűnően óvatosan helyezte el viaszosvászon táskáját a csomagtartó rácsán.
– Úgy tűnik, a diplomácia súlya néha elenyésző a mindennapi poggyászokéhoz képest – jegyezte meg szárazon Monsieur Vaneau, miközben tekintetével a fekete kalapos úr ölében pihenő, különösen masszív kalapdobozt követte.
– Valóban, Monsieur – felelte a fiatal diplomata reményteljes mosollyal. – Bár némelyik csomag valódi államtitkokat rejt, mások csupán... nehézkes illúziókat.
– Vagy éppen ólmot – szólt közbe a szürke köpenyes új utas, kissé rekedt, de barátságos hangon. – Nem akarok tolakodó lenni, uram, de a kalapdoboza alatt mintha kissé megrogyott volna a karton. Csak nem egy vaskosabb családi örökséget tetszik benne szállítani?
A fekete kalapos úr finoman megpöccintette a doboz sárgaréz csatját. – Csupán egy rendkívül értékes, ám kényes fejfedő, uraim. Semmi egyéb.
– Egy kalap, amely nehezebb egy diplomáciai futár táskájánál – mosolyodott el Vaneau, száraz eleganciával hozzátéve: – Bizonyára acélból kovácsolták, a szelesebb napokra.
Mielőtt a fekete kalapos úr válaszolhatott volna, a doboz belsejéből hirtelen tompa, fémes koccanás hallatszott, amit egy furcsa, ritmikus kattogás követett. A fülkében egyszeriben megfagyott a levegő, a gyanú nehéz árnyéka vetült az utastársakra.