228/1. Az üres súly – Könnyed utazás Verrières felé

A vonat elindult Chantelle-ből, maga mögött hagyva a letartóztatás okozta felfordulást. Monsieur Vaneau egy halvány, szinte észrevehetetlen sóhajjal mélyebben beült a helyére. Monsieur Dubois és a nehéz kalapdoboz, mely tele volt tiltott óramű-alkatrészekkel, ügye szépen lezárult, de az expressz, hűen önmagához, nem vesztegette az időt a múltbeli izgalmakon. Az élet, vagy inkább az utazás, ment tovább.
Laurent, akinek arcán már megjelent a megkönnyebbült mosoly, visszatért a fülkébe, hogy elrendezze a megbolygatott párnákat. – Úgy tűnik, minden rendben, Monsieur Vaneau. A rendőrség hatékony volt. – Mondta, miközben egy eltévedt marcipánmorzsát söpört le az ülésről.
Vaneau elmosolyodott. – A rendőrség mindig hatékony, ha tudja, mit keres, Laurent. A feladatunk az, hogy segítsünk nekik rájönni. – Tekintete az újonnan felszállt utasokon időzött. Egy elegáns hölgy, széles karimájú kalappal és puha utazókendővel a válla körül, épp küzdött, hogy egy nagyméretű bőröndöt felemeljen a csomagtartóra. Küzdött, de valami furcsán könnyedén. A bőrönd, méretéhez képest, szinte lebegett a kezében.
Laurent is észrevette. – Valóban figyelemre méltó ez a könnyedség, nem igaz? Mintha üres lenne.
– Az üresség néha súlyosabb, mint a teli – válaszolta Vaneau, lassan. – Különösen, ha valaki annyi erőfeszítést tesz, hogy a súlyát *eljátssza*.
A hölgy végül egy halk sóhajjal felrakta a bőröndöt, majd körbenézett a fülkében. Tekintete Vaneauén akadt meg, egy pillanatra, mielőtt udvariasan elfordult. Mintha érezte volna a tekintet súlyát. A vonat egyenletes ritmusban gyorsított. Az ajtók sziszegve zártak. – Következő állomás: Verrières – jelentette be a kalauz a hangosbeszélőben.
Vaneau hátradőlt. – A kalapdobozok világa, Laurent, sosem unalmas. Hol könnyűnek tűnik, ami súlyos, hol pedig… könnyűnek *kellene* lennie, de valamiért mégis súlyosnak *játsszák*. Az embernek mindig ébernek kell lennie a látszatok tengerén.