227/7. A nehéz kalapdoboz — Rejtélyes ereklyék az asztalon

A fekete kalapos úr arca a kérdésre hallhatóan zöldebbé vált, mintha most kóstolta volna meg a gépzsíros marcipánt, és nem csupán elméletben beszélt volna róla. Kapkodó tekintettel méregette Monsieur Vaneau-t, majd a kalapdobozt, mintha az utóbbi hirtelen önálló életre kelt volna, és fenyegetően pislogna rá.
– Az a… az a doboz? Ó, az csak egy régi… egy *nagyon* régi kalap. A dédnagyapámé volt! – hadarta, hangja magasra szökött, ahogy igyekezett hiteltelenül meggyőzőnek tűnni.
Monsieur Vaneau lassan, megfontoltan bólintott. – Valóban, a családi örökségek súlya néha elképesztő. Különösen, ha ólommal bélelték őket a jobb tartás érdekében, mint ahogy azt a mostanában divatos „kalaptartó innovációk” szorgalmazzák. Vagy talán az is egy „emésztéssegítő” doboz, tele különleges, fémízű édességgel, amit egy újabb ismeretlen jótevő hagyott hátra?
Laurent, aki időközben már a zacskó marcipánt is gondosan félretette, a doboz felé pillantott. Látta, ahogy a fekete kalapos úr arcán a pánik átadja helyét a kétségbeesésnek. A szürke köpenyes utas eközben már a falnak lapulva, szinte belesimult a faburkolatba, mintha azt remélné, láthatatlanná válik.
– Én… én esküszöm, semmit sem tudok! – nyögte a fekete kalapos úr, miközben Laurent már kinyújtotta a kezét a nehéz kalapdoboz felé. – Ne nyúljon hozzá! Nagyon… nagyon törékeny! Egy… egy antik darab!
– A törékeny antik darabok általában nem nyomnak annyit, mint egy kisebb kovácsműhely – jegyezte meg Monsieur Vaneau, hangjában a legcsekélyebb ingadozás nélkül. – Laurent, kérem, helyezze át a dobozt az asztalra. Lássuk csak, milyen rejtett titkokat őrizhet egy ilyen becses családi ereklye. Gyanítom, az utazás során felmerült apró kellemetlenségek fényében mindenki megnyugvására szolgálna, ha alaposabban megvizsgálnánk a kalapdoboz rejtélyét. Különösen, ha Saint-Mireux előtt el akarjuk simítani a dolgokat.