227/6. Marcipánba mártott titkok — A kalapdoboz dilemmája

A fekete kalapos úr a marcipánra mutató ujját még a levegőben tartotta, miközben tekintete mintha segítséget kért volna a szürke köpenyes utastól. Azonban az utóbbi továbbra is néma maradt, arca sápadt volt, és csak a kezében szorongatott, félig kinyílt zacskó remegett enyhén.
– A hosszas utazás valóban különös étvágyat ébreszthet – folytatta Monsieur Vaneau, egykedvűen intve Laurent-nak, hogy vegye el a zacskót, és helyezze egy tiszta felületre a fülke asztalán. – De azt kell mondjam, uram, a gépzsír és a rézpor nem tartozik a megszokott „úti csemegék” közé. Megengedi, hogy megkérdezzem, hol sikerült ilyen egyedi specialitásra szert tennie? Talán egy vegyi gyár büféjében, vagy egy mozdonyvezető titkos receptje alapján készült?
A fekete kalapos úr kapkodni kezdte a levegőt, és remegő kézzel igazgatta meg a kalapját. – Én… én csak… valaki adta! Egy… egy ismeretlen úr a vonaton! – próbálta hadarni, de szavai egyre zavarosabbá váltak. – Azt mondta, Saint-Mireux előtt segít a… az emésztésemben!
Laurent eközben óvatosan letette a ragacsos zacskót, amelyből a fémesen csillogó darabok már nyíltan kandikáltak. A fiatal diplomata feszülten figyelte a két gyanúsított vergődését, és már a remény csillogott a szemében.
– Egy ismeretlen úr, aki gépzsírt és rézport kínál emésztéssegítőként – bólintott Monsieur Vaneau, mintha a legtermészetesebb dologról lenne szó. – Érdekes ismerősei vannak. És vajon ő adta azt a meglehetősen súlyos kalapdobozt is, amit a fülkéje falánál pillantottam meg, uram? A diplomata úr eltűnt csomagja ugyanis éppen egy hasonlóan masszív dobozban utazott. Különös egybeesés, nem igaz?