227/4. Édes szálak — Marcipán és diplomácia

– Marcipán? – Monsieur Vaneau óvatosan felemelt egy apró, ragacsos darabot a padlóról, s az orrához emelte. – Rendkívül figyelemreméltó csemege. Különösen azért, mert a valódi marcipán ritkán tartalmaz ilyen magas arányban ipari gépzsírt és finom rézport. Úgy tűnik, a sötétben nemcsak a diplomaták, de a cukrászok is elveszítik az iránytűt.
– Ez képtelenség! – hördült fel a fekete kalapos úr, miközben feszülten próbálta elrejteni a kabátja jobb oldalát. – Én csak egy egyszerű utazó vagyok, akinek rendkívül gyenge az idegrendszere az alagutakban!
– Az idegrendszere talán gyenge, de a kabátja zsebe meglehetősen nehéz – jegyezte meg Laurent, s a lámpát közelebb emelve rámutatott a szürke köpenyes utas kezében lévő, átázott papírzacskóra. – Nézze, Monsieur Vaneau, a marcipán éppen most kezdi átütni a papírt. És gyanúsan fémes, szögletes formát ölt.
Monsieur Vaneau higgadtan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, s egy pillanatig merőn nézte a mutatók járását, miközben a szűk folyosón feszült csend honolt.
– Pontosan tíz perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – csukta be a tokot halk kattanással. – Addig is, javaslom, költözzünk át a négyes fülkébe. Ott sokkal kényelmesebben megvizsgálhatjuk ezt a rendkívüli édességet, mielőtt a helyi hatóságok is megkóstolnák. Az igazság ugyanis, bár néha keserű, ritkán ragad ennyire.
A fiatal diplomata reménykedve sóhajtott fel, miközben Laurent udvarias, de határozott mozdulattal terelte a két megszeppent gyanúsítottat a fülke felé.