227/3. A marcipános nyom — Cukrozott gyanúsítottak a folyosón

– A mosdó valóban kiváló menedék – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finoman, szinte észrevétlenül megérintette a fekete kalapos úr kabátjának jobb zsebét, amely gyanúsan merevnek tűnt. – Bár ritkán igényel ekkora fizikai súlyt egy egyszerű kézmosás.
– Csak… csak marcipán! – dadogta a férfi, miközben megpróbált hátrálni a szűk folyosón. – Rendkívül alacsony a vércukrom, ha alagútba érünk!
– Valóban? – Laurent, a kalauz közelebb emelte a viharlámpát, s a sárgás fényben megcsillant egy apró, ragacsos nyom a folyosó faburkolatán. – Monsieur Vaneau, nézze csak! Ez nem egyszerű sár. Ez mandulaillatú massza.
– Pontosan, Laurent. És ha jól látom, a szomszédos fülke ajtaja alatt is épp most szivárog ki ugyanez a gyanús édesség – mutatott a detektív a szürke köpenyes utas ajtaja felé.
Az ajtó ebben a pillanatban résnyire nyílt, és egy rendkívül sápadt arc tekintett ki rajta. A szürke köpenyes új utas görcsösen szorított magához egy papírzacskót, amelyből émelyítően édes illat áradt.
– Én semmit sem vettem el! – kiáltotta a szürke köpenyes, látva a rájuk szegeződő tekinteteket. – Ő adta át nekem a folyosón, amikor kialudtak a fények!
– Nos, uraim – suttogta a fiatal diplomata, aki remegő térdekkel lépett elő a háttérből. – A dobozom ugyan nem marcipánból volt, de ha nem találják meg, én magam válok történelemmé.
– Nyugalom, barátom – intette le Vaneau higgadtan. – Úgy tűnik, gyanúsítottjaink nemcsak a diplomáciát, de a nehézségi erőt is alaposan félreértelmezték.