227/2. A köddé vált diplomácia — Keresgélés a sötét folyosón

– Ellopták! – dadogta a fiatal diplomata, miközben hitetlenkedve bámulta a csuklóján fityegő, árván maradt láncszemeket. – Végem van. A karrieremnek, sőt, a hazámnak is vége!
– Nyugalom, fiatalember – felelte Monsieur Vaneau, miközben előrehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja a lánc végét. – A hazája feltehetően túlélt már néhány háborút és adóreformot. Egy fémdoboz hiánya aligha dönti romba még ma délután.
– De az államtitok! – sápadt el a diplomata, reménykedve bámulva a detektívre.
– Az államtitkok természetüknél fogva szeretik a sötétet – jegyezte meg a detektív szárazon. – Laurent, legyen kedves, hozza ide azt a viharlámpát.
A kalauz sietve lépett be a fülkébe, kezében a sárgás fénnyel világító lámpással. Arca még mindig feszült volt a meglepetéstől.
– Monsieur Vaneau, valaki elrohant mellettem a folyosón az alagútban! – suttogta Laurent. – Olyan gyors volt, mint a huzat, de megesküdnék, hogy egy fekete kalapot viselt.
Vaneau felegyenesedett, és kilépett a folyosóra. Nem kellett messzire mennie; a szomszédos fülke ajtaja mögött a fekete kalapos úr állt, görcsösen kapaszkodva a kabátja hajtókájába. Tekintetében leplezetlen rémület tükröződött.
– Szép délutánunk van – szólította meg őt Vaneau udvariasan. – Bár az alagutak kétségkívül rontják az utazási élményt. Különösen, ha az ember sietve közlekedik.
– Én… én csak a mosdóba tartottam! – dadogta a fekete kalapos úr, miközben gyanúsan igyekezett elrejteni a kezeit a zsebében. – Semmit sem láttam a sötétben! Semmit!
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét a detektív. – Pedig a félelemnek, úgy tűnik, kiváló a látása a sötétben is.