226/4. A keserűmandula igazsága — Váratlan végállomás Belcastelben

– De hát én csak egy szerény utazó vagyok, akinek finom az ízlése! – szabadkozott a fekete kalapos úr, miközben Laurent gyanakodva méregette a nehéz poggyászt.
– A finom ízlés ritkán párosul ilyen gyanúsan súlyos kalapdobozokkal – jegyezte meg Monsieur Vaneau, majd lassan előhúzta zsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig némán nézte a mutatókat. – Pontosan hét perc múlva Belcastel állomásra érkezünk.
– És ez hogyan kapcsolódik az én éhségemhez? – kérdezte a férfi.
– Úgy, hogy ott már nem marcipánnal fogják kínálni – felelte a detektív szárazon. – Mindannyian azt hitték, hogy a fátyolos hölgy mandulaillatú doboza és a nagybácsi ájulása puszta véletlen. A félrevezetés kulcsa a fülke falán hallható ütemes kattogás volt, amellyel a szürke köpenyes úr próbálta elterelni a figyelmünket a kalapdoboz valódi tartalmáról. Ám egy apró részlet elárulta az igazságot: a keményítőpor, amely nem a marcipánhoz, hanem a dobozba rejtett hamis ezüstök csillogásának tompításához kellett.
A fekete kalapos úr arca megnyúlt, ám mielőtt megszólalhatott volna, a vonat hirtelen hatalmasat fékezett. Az előtérben lévő vizespoharak hangosan összekoccantak, és a szerelvény csikorogva bepöfögött Belcastel állomására.
Az ajtók kinyíltak, és a peronról azonnal felszálltak a reményteljes helyi nyomozók. Vezetőjük szigorúan körbenézett, majd a fekete kalapos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a salignaci bankrablás és a nemesi ezüstök eltulajdonításának ügyében.
– ...amelyeket, mint említettem, a kalapdobozában rejtegetett – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrség csupán az ő végszóra időzített illusztrációja lett volna.
A bilincsbe vert utast elvezették. Új utasok szálltak fel; köztük egy feltűnően ideges, vékony fiatalember, aki egyetlen apró, de lánccal a csuklójához rögzített fémdobozt szorongatott. Vaneau halvány mosollyal figyelte az új jövevényt, miközben a vonat megindult a következő állomás felé.