226/3. A marcipán nyomai — Kellemetlen tízórai a folyosón

Laurent suta mozdulattal nyújtotta át a vizespoharat a szürke köpenyes utasnak, aki úgy remegett, mintha a gőzmozdony összes felesleges vibrációját egyedül az ő térdei vezetnék le.
– Én... én semmit sem láttam – dadogta a férfi, miközben a víz fele a gallérján kötött ki. – Csak a folyosón sétáltam, amikor megcsapott ez az intenzív mandulaillat. Olyan volt, mintha egy cukrászda robbant volna fel a hálókocsiban.
– A kulináris katasztrófák ritkán járnak eszméletvesztéssel – jegyezte meg Monsieur Vaneau, és finoman megérintette a szürke köpeny ujját. – Ellenben az ön bal zsebéből szivárgó fehér por rendkívül emlékeztet a cukrászok által preferált keményítőre, amelyet a marcipán formázásához használnak. Vagy talán tévedek, és ön hordozható pékséget üzemeltet a kabátja alatt?
A szürke köpenyes férfi tátott szájjal meredt a detektívre. Ekkor a szomszédos fülke ajtaja halkan hátracsúszott, és a fekete kalapos úr lépett elő, arcán azzal a gyanúsan derűs, reményteljes kifejezéssel, ami a lebukás előtti utolsó pillanatokat szokta jellemezni.
– Uraim, ha szabad kérdeznem – szólt közbe a fekete kalapos úr, miközben elegánsan megigazította a fejfedőjét –, valóban marcipánról van szó? Mert ha igen, Salignac óta egyetlen falatot sem ettem, és örömmel társulnék a tízóraihoz.
– Attól tartok, a menü ezúttal nehezen emészthető tételeket tartalmaz – felelte Vaneau egy halvány mosollyal. – Például egy eltűnt fadobozkát, és egy nagybácsit, aki jelenleg mélyebben alszik, mint a menetrendünk biztonsági tartalékideje. Laurent, legyen kedves ellenőrizni a fekete kalapos úr poggyászát is. A múltkori ingaóra után felettébb kíváncsi vagyok, milyen egyéb lakberendezési tárgyak utaznak még velünk inkognitóban.